Mesét mondok most, igaz történetet.

Történt egyszer, hogy három vándor együtt járta a világot. Vége felé járt már az esztendő, vastagon borította a hó a földet, és egy napon, ahogy közeledett az este, hatalmas szélvihar támadt, nyomában friss hó kezdett nagy pelyhekben hullani az égből. Az utazók kémleltek mindenfelé, hátha meglátnak egy kis kunyhót, vagy egy fogadót, ami menedéket nyújthat számukra éjszakára. Végül aztán a távolban egy kis fényt vettek észre, és ahogy arrafelé vették az irányt, kicsi házat találtak az erdő szélén. Bekopogtattak az ajtón. Egy öregasszony nyitott ajtót és várakozóan nézett rájuk.

– Öreganyám – szólt az egyik vándor – kérlek nyújts nekünk menedéket a vihar elől! Szívesen fizetünk egy kis kenyérért meg némi helyért a tüzed mellett.

– Jól van – mondja az öregasszony –, de nekem nem kell se arany, se ezüst, se semmi portéka. Mindegyikőtöktől egy történetet kérek fizetségül. Ha ezt vállaljátok, ám legyen, szállást adok nektek éjszakára, vacsorával is megkínállak. De ha beengedlek benneteket és nem meséltek történetet, hát az ég legyen irgalmas hozzátok!

– Szívesen mesélünk – szólt az első utazó. A harmadik vándor nem szólt semmit. Az öregasszony szélesre tárta az ajtót. A három jóbarát bement, letelepedtek a lángoló tűz mellé, az öregasszony egy nagy adag kását tett eléjük, mindegyiknek adott egy takarót, hogy felmelegedjenek aztán fát tett a tűzre. A vándorok levették átázott cipőjüket száradni a tűz közelébe, elgémberedett lábaikat melengették a lángoknál.

Csakhamar az öregasszony is leült tűz mellé és azt mondta:
– Na, akkor az alku rám eső részét teljesítettem, most rajtatok a sor.

Az első vándor el is kezdte: egy szórakoztató történetet mesélt egy furfangos kópéról, aki mindenkinek túljárt az eszén. Az öregasszony jókat kacarászott, aztán amikor kinevetgélte magát, így szólt a mesemondóhoz:  – Köszönöm a kedvességed, Isten áldjon érte.

Ezután a második vándor következett. Egy csodálatos történetet mesélt szerelemről, viszontagságokról, bátor szívről és csodás kalandokról. Az öregasszony elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában és azt mondta ennek a mesemondónak is: – A jó Isten áldjon érte. Aztán várakozásteljesen nézett a harmadik vándorra, aki azonban nem szólt semmit.
– Na és mi a te történeted ma estére? – fordult felé.

A harmadik vándor vállat vont: – Én egy történetet se tudok, öreganyám.

– Egy apró, icipici rövid történetet sem? – kérdezte az öregasszony.

– Mondtam, egyetlen történet sincs a fejemben – felelte.

– Hát nem volt neked egy nagyanyád, aki a térdére ültetett és mesékkel szórakoztatott téged?

– Ha volt is, én ugyan nem emlékszem!

– És nem történt semmi érdekes az életedben? Mesélhetnél az életedről – ajánlotta az öregasszony.

– Nézze öreganyám – felelte a vándor –, mondtam neked: én fizetek pénzzel a kenyeremért meg a szállásért. Nem értem, mi ez a felhajtás néhány ostoba történet körül!

– Nos, ha ez minden, amit mondani tudsz, akkor kifelé a házamból – kiáltott az öregasszony. Még arra se hagyott időt a vándornak, hogy felvegye a cipőjét, hanem abban a pillanatban megragadta a cirokseprűjét, és kikergette a házból. Az ajtót hangos csattanással vágta be mögötte, jól kulcsra is zárta, hogy vissza se térhessen. Mielőtt felfogta volna mi történt, a történetek nélküli ember mezítláb és vacogva állt a fagyos sötét éjszakában.
Ahogy a távolba nézett, meglátott messze egy kis fénypontot ,és fogvacogva futni kezdett a hóban a fény felé, amilyen gyorsan csak fagyott lábai vitték.

Közeledvén egy házat pillantott meg. Az járt a fejében, hogy bezörget az ablakon, előtte azonban bekukucskált, és abban a pillanatban a keze megállt a levegőben, mintha csak megfagyott volna, ám nem a hidegtől, hanem a rémülettől amiatt, amit odabenn látott. Egy férfi és egy nő aludtak az ágyban, az ágy fölötti gerendáról pedig egy hatalmas kígyó tekeredett alá, épp a fejük fölött. Szája szélesre tárva, méregfogai kivillantak és mérgező cseppjei épp az alvók tátott szájába hullottak.

A rémült vándor hatalmasat ordított, nyakába kapta a lábát és hanyatt-homlok menekült. Botladozott a fagyos éjszakában, egészen a következő házig, ahol világosságot látott. A rémülettől és az erőfeszítéstől kifulladva elbotorkált az ablakig, szíve a torkában dobogott és csaknem elájult az ijedségtől mikor bepillantott. Egy ember feküdt az ágyban, hatalmas fejszével a mellkasában!

A vándor felsikoltott és elmenekült ettől a háztól is. Fejvesztve rohant, egyetlen gondolata a menekülés volt. Valamennyi idő után megint fényt látott nem túl messze, a hegy tetején. A hideg már elviselhetetlenné vált, úgyhogy követte a fényt, föl a hegyre, ahol egy házat sejtett, hogy aztán megdermessze a legkülönösebb látvány, amit valaha életében látott. Három ragyogó lángnyelv táncolta körbe-körbe a házat bevilágítva sötét eget és visszatükröződve a havon.

Még ha vándornak eszébe is jutott volna, hogy bekukkantson az ablakon, nem tudott közel menni a házhoz, nemhogy bemenni!

Az elcsigázott vándor belátta, hogy nem fog menedéket találni egyhamar, és a hideg egyre elviselhetetlenebb: nemsokára halálra fagy, ha szabad ég alatt kell töltenie az éjszakát. Nem volt mit tenni, csak visszament az öregasszony házához, bedörömbölt az ajtón és így kiáltozott: – Engedj be, engedj be az vagyok, akinek van egy története, amit elmesélne!

Az ajtó kitárult, és a kábult, átfagyott ember térdre rogyva kúszott el a lobogó tűzig. Mikor kissé átmelegedett és lecsillapodott a lélegzete, felnézett az öregasszonyra és így szólt:
– Történetet akarsz? Hát tessék! – és elkezdte mesélni az öregasszonynak és két társának, mibe csöppent, miután az ajtó bezárult mögötte. Mikor befejezte, az öregasszony így szólt:
– Köszönöm a történetedet, a Jóisten megáld majd. És most rajtam a sor, hogy meséljek, ti pedig hallgassatok ide és jól figyeljetek!

Az első helyen, ahova mentél, nem volt semmiféle kígyó. A bolond ember, ahelyett, hogy letette volna az övét a helyére éjszakára, felhajította azt a gerendára. Az övcsatot vélted a kígyó tátongó szájának és méregfogának. A második házban sem volt fejsze az alvó mellkasába állítva, csak annak az árnyéka. Ha most visszamennél ahhoz a házhoz ott találnád a fejszét egy tuskóba állítva, az ember, aki a fát hasogatta, ahelyett, hogy elzárta volna dolga végeztével a fészerbe, ott hagyta, ahogy volt.

– És mi van a harmadik házzal? – kérdezte a vándor. – Az volt a legkülönösebb mind közül.

– A harmadik ház, ahol a három hatalmas lángot láttad, – mondta az öregasszony – nos, abban a házban három olyan ember alszik, akik mindhárman elmeséltek egy történetet lefekvés előtt. Mindegyik történet egy fénylő lánggá alakult, és védi a házat és a bent alvókat, de olyan erővel, hogy nincs az az ellenség, aki a közelébe férkőzhetne. Látod már, fiam, miért olyan fontos, hogy mindig legyenek történeteid? Nem adhatsz jobb fizetséget annak, aki vendégül lát az otthonában, mint egy lángot, ami őrködik érte és megvédi a bajtól.

Az utazó soha nem felejtette az öregasszony szavait, és attól a naptól kezdve soha nem kelt útra történet nélkül. Bárhova is ment, bárhol hajtotta is nyugovóra a fejét, mindig kérte, hogy meséljenek neki, és maga is mesélt.

Persze a történet, amit elmondott, mindig ugyanaz volt: mese egy emberről, aki nem ismert egy történetet sem, amíg…